Kiss Kálmán: Alkalmi versek
A Himnusz 9. versszaka
Adj végre esélyt nekünk,
Munkára s a harcra,
S nem ismersz rá, Istenünk,
Többé a magyarra.
Mint a szikla egy leszünk,
S olyan erőnk támad:
A vészekből kimentjük,
Szívünket s hazánkat.
Március 15-e
Mennyi ember, mennyi rügy és kokárda!
Ünnep az ünnep, magyar a magyar.
Nemzet lett a nép, lobogót akar,
csattog a zászló, szabadulna, szállna.
Izgatott a szél, rá-rázúg a fákra,
szelíd szívekben vad örvényt kavar.
Az arcokon fény, árnyék, zűrzavar:
egy nemzet készül ismét a csodára.
Újra tenni kell, mint egykor nagyot.
Szorítja szívünk válság és veszély,
reménytelenség szít bennünk dacot,
mi vagyunk a tett, s a tett az esély.
Minden elme s kéz most dologba fogjon,
csikorgó szélben zászlónk mosolyogjon.
Tavaszi dal gyermekhangra
Elsomfordált már a tél,
végre ismét tavasz van.
Száll a madár és a szív
odafönt a magasban.
Rügyet s zászlót bont a fény,
március versét mondja,
Petőfi szava dörög
ránk, mai magyarokra.
Talpra! Hiszen sok a gond.
Zászlónk dacosan lengjen!
Magyarország, szép hazám,
emelj a fénybe engem!
Zászlónk
Törött a nyele, szakadt a selyme,
tétován tartja, ki fölemelte.
Kósza nép fölött csüggeteg, árva,
izgatott mégis, lobogna, szállna.
Gyűrődne görcsbe, simulna kéjbe:
vágyik valami szépséges szélre.
Lelkünkkel szállva, szívünkre hullva,
lobogjál, zászlónk, még egyszer, újra!
Tavaszköszöntő
Barátaim! Köszönöm, hogy itt vagytok.
Köszönöm, hogy együtt röptetjük e költeményt a magasba, mint a gyerekek a sárkányt. Nélkületek csak imát mondhatnék
magam magamnak a mindenség színe előtt.
De ez most nem az áhítat pillanata. A gondolat nem akar letérdelni, inkább rohangászna csahos kutya-kölyökként a tavasz kibomló zöld zászlócskái között versenyt a széllel és a madarakkal. Barátaim! Tavasz van, nyújtózzatok, mint a fák, az égbe!
Trianoni Magyarország
Egész volt egykor, s mi benne egyek:
borzalmas erők rettentőt tettek,
és mint amikor robban az akna,
szakadtunk mi is, jaj, több darabra.
Nemcsak a földünk, nemcsak a népünk,
még a szívünk is. Éreztük: végünk!
Ám ami levert, emel magasra,
nem tunyaságra: születtünk dacra.
Isteni parancs kiteljesedni,
nem tagadhatja e jogunk senki.
De ne ádáz harc, verseny és munka
legyen megoldás minden bajunkra.
Közös a jövő, közös a vétek,
nyújtsatok kezet egymásnak népek!
Összefeszülve egységgé lenni,
hogyha nem tudtok, nem lesz itt semmi.
Mit vad erő széttört, el nem enyész,
ha érinti szívünk, újra egész.
Honi költők a határon túliakhoz
Barátaink! Kint éltek, s mégis itt bent,
tiétek is a maradék haza,
mely nem táj, inkább lelkek közössége,
mit éltet s őriz a költők szava.
A szavak mögött valóság van, élet,
eszme és képzet, szépség és erő.
A ködből, a homályból az igazság
a fénybe csak általunk lép elő.
Az igazság, az igaz magyar érdek
vak és csonka lenne nélkületek,
ámde szavaink, ha egybe fonódnak,
a teljesség leszünk tiveletek.
Szonett Amerikához
függetlensége napján
Nem hódolok, bár vagyok szinte senki,
válságos kis nép szorongó fia.
Hatalmas és gazdag Amerika,
jogom van veled együtt ünnepelni.
Tudod, milyen alázkodva remegni.
Volt rajtad is gond, gyötrelmes iga,
de tizenhárom rab kolónia
képes volt daccal fölegyenesedni.
Fegyvert markolva meghirdetted akkor,
az ember nem szolgának született,
megérdemli – ezért vívtad a harcot –
a szabad és boldog életet.
Konok kis népem szintén erre vágyik,
segítsd, hadd jusson el az új világig!
Szent István napja
Ragyog, ragyog az augusztusi nyár,
ragyog nekünk nagy arany kenyeret,
beragyogja az egész nemzetet.
Most szelídebben lüktet, ami fáj.
Fölénk magaslik István, a király.
Keresztet tart kezében kard helyett,
palástjaként viseli az eget.
Szorongva kérdjük tőle: ránk mi vár?
Kóbor reménnyel mi, a kósza nép,
nem lelve célt, se hitet, se utat,
mint megbolydult nyáj, futnánk szanaszét,
de ő ránk mordul: dolgunkra mutat.
S ilyen csodát ugyan ki láthatott?
Az égről nekünk adja a Napot.
Szerszám és fegyver
(az aradiak mondják)
Nem a fegyvert, a szerszámot akartuk
forgatni, hogy bús hazánkat a munka
a mélységből fölemelje a csúcsra,
hogy gondjaink közt vakon ne rohadjunk.
Bár küszködve, ám mégis csak haladtunk.
Átizzadt ing hűlt fájó derekunkra,
de mázsás terhek szakadtak nyakunkba,
hogy görnyedezve sziszegtünk alattuk.
Fölemelt szemünk lesütni a porba,
tűrve, hogy más szívünk is kirabolja?
Akkor hát inkább, hiszen van ezerszám,
fegyver legyen a kezünkben s ne szerszám!
Láttuk: fölöttünk véres csillag áll.
Majd tél lett és csend és hó és halál.
Október
Micsoda szél zúdult neki a fáknak,
hogy vaskos ágak is reccsenjenek,
hogy őrült táncot járjanak az égben
a vértől mocskos halott levelek!
Csak az ágak, csak az ágak maradtak,
a pőre váz, a csupasz szerkezet,
a húsból, vérből kivetkőzött csontok,
az élet helyett az emlékezet.
Emlékmű
Azt álmodtam, városunk főterén
egy tank van ott, hol Lenin szobra állt.
E zord emlékmű harcot hirdetett,
dacos életet, győzelmes halált.
1956
Micsoda harc volt! Egy vad, hetyke kis
srác fakarddal rontott az acélsárkányra.
E pöttömnyi héroszt ma sem felejti,
s lehajtott fejjel ünnepli, ki látta.
